José Saramago: Vakság

A nagy portugál író regénye úgy indul, mintha szokványos, pazar eleganciával megírt horrortörténet, enyhén misztikus krimi lenne. Egy férfi elveszti a látását, megvakul, látszólag minden ok nélkül, ám talán autója lehet a "bűnös" benne, mert az azt ellopó tolvaj is, az őt megvizsgáló szemorvos is elkapja a bajt, sőt mindenki, aki egyikükkel vagy másikukkal akárcsak felületesen is, de érintkezik. A vakság járványszerű gyorsasággal terjed, és a hatóságok természetesen úgy lépnek fel vele szemben, mint járvány esetén szokásos. Vesztegzárat állítanak, internálják az egyre gyarapodó számú vak férfiakat és nőket. A történet innentől - anélkül, hogy az író erőszakosan fordítana stílusán vagy elbeszélésmódján - egyre inkább Camus Pestiséhez kezd hasonlatossá válni. A vakság gyötörte minitársadalomban az "igazi" társadalom minden gondja és baja, az emberek egyéni tulajdonsága kiélezetten mutatkozik meg, a határhelyzet olyan éles fényt vet a világra és az emberi társadalomra amilyenre egyedül a modell-leírások alkalmasak. De Saramago nem éri be ennyivel. A vesztegzár nemcsak az általa sújtott "populációt" gyötri, radikálisan megváltoztatja az őt létrehozó, önmagát a "vakoktól" megvédeni akaró környezetet is. Amikor a vesztegzár megszűnik, amikor a benne élők kiszabadulnak, immár egy egészen más közegben találják magukat. És innentől a nagy próféciák és a nagy ellenutópiák modorában folytatódik a regény, amely három lépcsőben, szinte egymásból kibomló három külön regényben rajzolja föl a huszadik század végi nyugati típusú társadalmak kórképét. A mű mélyen pesszimista, és minden epikus szélessége, cselekményessége ellenére az olyanféle abszurd drámákra emlékeztet, mint Ionesco Rinocéroszokja. - Reflexív hajlamú, gyakorlott olvasóknak ajánlható.